Viharos tűz-, vagyis vízkeresztség

Óriási volt! Pedig voltaképpen szomorúak is lehetnénk, hiszen két és fél nap alatt mindössze egy szűk órát vitorláztunk, és mégis 🙂 Hatalmas élmény volt! Minden adott volt egy tökéletes hétvégéhez, egy tucat megszállott vitorlázó, szép hajók, komoly szél. A vándormadarak Magyarorzságon március utolsó hétvégéjén először álltak rajthoz. A kis nemzetközi flotta majd másfél napos várakozás után futott ki az YKA kikötőjéből, és mindössze két futamra jutott idő, de mégis mindenki mosolyogva indult haza vasárnap délelőtt. Jövőre veletek, ugyanitt! 🙂

De ne ugorjunk ennyire előre az időben, ennek a márciusi hétvégének a története valamikor tavaly ősszel kezdődött, nem sokkal az után, hogy a Shanti megérkezett a T-Jolle műhelyébe, és hogy Belley “Beló” Laci a moco.hu-n keresztül jelezte, szövetség formálódik a magyarországi kielzugvogeleknek, csatlakozzunk. Vad időpont egyeztetés kezdődött, mikor legyen/lehet, a még tavaly nyáron a németek által felvetett közös verseny a Velencei-tavon. Hamar eldőlt, március utolsó hétvégéje tűnik az egyetlen alkalmas időpontnak. Ugorjunk kicsit az időben, ami akkor még soknak tűnt, de végül majdnem a körmünkre égett, mert sponzorokra csak az utolsó hetekben akadtunk, igaz a Mader, mint a típus talán legismertebb gyártója azonnal kötélnek állt. Azért elkészültek a pólók is, mire a Shanti kikerült a múhelyből. Lassan az YKA udvarára került több madár is. Februárban még attól tartottunk, hogy a jég is megmarad a tavon, aztán gyprsan jött a melegedés, március idusán örömködtünk, hogy itt a nyár, és napfényes versenyünk lesz, s közben a szél miatt aggódtunk. Kár volt 😀

Már a hét elején látszott, komoly szelet kapunk. Igaz az előrejelzések állandóan változtak, mikor lesz a legdurvább, de azt tudtuk, hogy kapaszkodós napok elé nézünk. Az eredeti etrvek szerint pénteken egy rövid túra futammal melegítettünk volna be a szombati pályaversenyre. Csütörtök este már szinte biztosra vettük, pénteken nem fogjuk elhagyni a kikötőt. Így is lett. Kora délután durva szélbe daruztuk be a német és osztrák hajókat. Szereltünk, a Shantira felkerült a két utolsó klemm, a fokschotthoz. Nem is értem miért tűnt úgy a műhelyben, njogy elég lesz a két racsnis csiga. Persze helyet próbáltunk spórolni a mancsaftnak, de már az előző két, gyengeszeles menetben láttuk, szükségünk lesz a kötélfogókra. Ahogyan az is, hogy az tavaly használt grószschott csigák túl nagyok és nehezek és igaza volt Alfonsnak abban is, hogy a 10-es schottkötelek feleslegesek. Ezért mindkét vitorla állítóit 8-asra cseréltük, új grószschott csigákat szereltünk fel, és két a tavalyinál kisebb kötélfogó került a csörlős csigák elé az oldaldeckre. SZinte a ponyva alá bújva, durva szélben,d e jó hangulatban viccelődve szereltünk péntek délután. Aztán az YKA büfékjében múlattuk az időt, amjd azzal váltunk el kora este, hogy másnap 11 helyett, 10-kor rajtolunk, mert délelőttre gyengülő szelet ígért a meteorológia.

Szombat reggel a megbeszélt 9 előtt pár perccel találkoztunk. Az éjszaka leálló szél ugyan feltámadt, de barátságosnak tűnt. Gyorsan leponyváztunk, befűztük a kötéllovasokat a génua első élén, behúztuk a nagyvászon alsóélét a baumba, a összepakoltunk a hajóban, és közben egyre csak erősödött a szél.

Az osztrák-német flotta várakozó állásponton

Nem sokkal fél tíz előtt érkezett a futár motoroson, hogy mindenki maradjon a kikötőben, mert durva szélre van kilátás. A jóslat hamar beteljesült, 25-30 csomós alapszél állt be, 33-35 körüli befújásokkal, a rekord 41 csomó volt. Ismét a büfében kötöttünk ki. Abban bíztunk, délután talán tényleg enyhül valamelyest és kifuthatunk. Déltájban valóban csendesedett, de ekkor még nagyon komoly befújások érkeztek, aztán egyre kisebbek. Beliczay “Beló” Péter únta meg először a büfézést, sztorizást, és Székffy Tamás társaságában tett egy kört a tavon.

Beló és Tamás húznak kifelé a marinából

Az igazsághoz tartozik, hogy Belónak ez volt a második menete egy vándormadárral, az elsőt az előző héten a Shantival tette, szinte nulla szélben. Húsz csomó körüli szélben húztak ki az öbölből, a VVSI előtt tettek egy fordulót, majd vissza. Kisvártatva a németek is felbátorodtak és cihelődni kezdtek, s ahogy enyhült a szél, jött a hír: rövidesen futam. Az “enyhült a szél” kifejezést pontosítanom kell, normál körülmények között, szinte biztosan nem futunk ki olyan szélben sem. 15-20 csomós alapszélről volt szó, 20 fölötti, azonban ritka pöfökkel, és ez még az egyszerűbb helyzet.

Szerelünk 🙂

Hamar kirepült minden madár, a két Beló az első között, a Shanti harmadikként. Amilyen békés volt egy héttel korábban a tó és a természet, olyan haragos volt most. A vásznak mennydörgést idézve csapkodtak, amíg szabad útra és egy kis enyhülésre vártunk, hogy kifordulhassunk a mólószárak mellől. Mintha béklyóba kötött sasok, vagy inkább sárkányok igyekeznének szabadulni a rabságból, elkeseredetten, elképesztő erővel, haragosan. A Shantit Feri oldotta el, s tolta meg kicsit az orrát. Beggelve kitolattunk, de gyorsan ejteni kellett, nem volt idő sokat mélázni irányokon, mértékeken, de sikerült elsőre eltalálni mindkettőt. Amint megtelt a nagyvászon széllel, máris kormányképesek voltunk, és már húztunk is kifelé a boxok közül, majd két fordulással a kikötőöbölből. Zsófi mérhetetlen nyugalma sokat segített be kell vallanom. Nem is értem honan tudta, hogy meg tudjuk csinálni 🙂

Az igazsághoz tartozik, hogy régóta terveztük meg kellene nézni, mit tud a hajó, hogyan viselkedik igazán erős szélben. Érthető vágyakozás ez a Velencei-tónál, ahol az év nagyobbik részélben, legalábbis hétvégén, vagy amikor az embernek ideje van vízre szállni, aligga fúj 3-asnál erősebb szél. Jó volna kipróbálni magunkat viharos körülméynek között, de ellenőrzötten – sokszor és sokat beszéltünk erről. Azt persze nem gondoltukl, hogy a szezon első vitorlázása lesz a viharos tűzkeresztség.

Azt tudtuk, hogy a tisztáson mindig másképp és más erővel fúj. Amikor a szélére értünk úgy tűnt kisebb a nyomás. Negyed-félszélben haladtunk, csak grósszal, félig kiengedve. Nem keleltt kint lógnunk, hogy csak annyira dőljön a hajó, amennyire egészséges és stabil a menet. Ahogy közelítettünk Gárdony, és a rajtvonal felé megrkeztek a hullámok, 40-60 centi körüliek, épp előről, úgyhogy Zsófi hamar “elázott”. Fordultunk kettőt, majd miután a befújásokban újra és újra erősen luvgierig volt a hajó, felhúztuk a génuát. Jobb lett. Hihetetlen, de tavaly is megtapasztaltuk már, hogy a fock kevés ennek a hajónak, hogy kiegyensúlyozza a nagyvásznat. Éreztük, hogy erősödik a szél. A GPS-t nem raktuk fel, nem tudom miylen tempóban hasítottunk, de nagyon ment az öreglány. Méghozzá szó nélkül, könnyedén. A génuával felgyorsulva nagyon jól viselte a hullámokat, szinte alig kellett korrigálni a kormánnyal. Még néhány fordulót tettünk, az ugyancska kint fordolódó laserek, op-k és szörfösök között. Megnyugtató volt látni a motorosokat, akik ott köröztek a rajtvonal környékén, öt-vagy hat lehetett kint a vízen. Kisvártatva felfedeztük a zsűrihajón a kielzugvogel zászlót, majd megszólalt a duda, és nekivágtunk.

Az igazsághoz tarzozik, hogy abban nem vptunk biztosan elrajtoltunk-e. A figyelmünket maximálisan lekötötte, hogy kontrolláljuk a hajót, és a manővereket pontosan, gyorsn végrehajtsuk. Kiderült, hogy a teleszlópos kormányhosszabbító teljesen használhatatlan ilyen körülmények között, kétszer is kioldott és elszaladt a kormány. Cserélni kell! SZóval végül áthaladtunk a rajtvonalon és elindultunk északnak, az első krajcos szakaszon. A hajóban folyamatosan jött be a víz, a schotkötelekből is már csavarni lehetett, de egyre biztosabb kézzel irányítottuk a hajót. Nehéz ezt így itt az asztalnál ülve visszaadni. Éreztük, hogy urai vagyunk a helyzetnek, de az is, hogy egyre keményebben fúj, és egyre komolyabb befújások érkeznek. Láttuk az előttünk vágtató vogelek mögött porzani a vizet. Két forduló után, szinte egyszerre mondtuk Zsófival: irány a kikötő. Fordultunk, megejtettem a hajót és elindult a tisztás közepéről az YKA felé. Élesen kelett vitorláznunk, egyre jobban kiülve a hajót, mert mostmár az erős pöffökből, egyre erősebb alapszél lett. Közben láttuk az egyik osztrák hajó is elindult kifelé, majd a tavalyi német bajnok egység is.

Futtatott menetre váltottunk, ahogy egyre erősebb lett, hogy ne feszítsük túl a cájgot. Egy-egy befújásban így is minden porcikájában remegett az öreglány, de nagyon szépen tűrte a terhelést. Mindössze egyszer kellett eldobnunk a schottokat. Zsófi biztos kézzel és ahtározottan kezelte a génuát. Az egy órás észvesztő száguldozásban, mindössze talán élf percre tette be a klemmbe a schottot, akkor is csak azért, mert megkértem, nézzük meg bírják-e a pénteken felszerelt készségek. Bírták. Nem örültünk ugyan, hogy a szél északiasodni kezdett, ezért amikor a remélt utolsó takkra fordultunk, szinte a tisztás felé kellett tartanunk ismét, de mindketten higgadtak voltunk. Nyertünk annyi magasságot, hogy visszafordulhattunk a kikötőre, és egy takkon be tudtunk húzni az öbölbe, negyed-félszeles rohanásban. Odabent simán megejtettünk, és hátszélben futottunk befelé tovább. Hihetetelne, milyen csönd támad ilyenkor a hajón, jóllehet a széljelzőket továbbra is vitustáncot jártak. Hogy ne legyen annyira egyszerű, amikor a mólószárak közé félszélben befuttattuk a hajót, és ráfordultunk a boxunkra, úgy megállt a szélbe fordulva, mintha csak behúztam volna a kéziféket. Csakhogy még a Shanti orra sem ért be az ypszilon mellé, nemhogy Zsófi elkaphatta volna a kikötőkötelünket. A durva északi meg csak tolta kifelé a hajót. Beggeltünk kicsit a górsszal, majd ejtettem, és kifutottunk a kikötőöbölbe, majd fordultunk és ismét vissza. Szűkebbre vettük a fordulókat, feszesebbre a félszeles szakaszt és így éppen becsúsztunk a helyünkre. Megkötöttük elől, hátul, és aztán ültünk pár percig a decken, a vantnikon dudált a szél, csapkodtak a felhúzóink, ahogy pihenni engedtük őket, a Shanti – milyen furcsa, ahogy így visszagondolok – szinte mozdulatlatnul állt a boxban. Önkéntelenül megsímogattam a deckjét, a fán még csillogott néhány vízcsepp…

Az egyik osztrák csapat előttünk ért a kikötőbe, Christianék éppen utánunk, majd nemsokára befutottak Belóék is, elázva. Péter elmondása szerint egy rosszul sikerült halzolásnál esett a vízbe. Miközben már a vitoréláinkat szereltük le, megjelent a nádas előtt egy törött szárnyú madár. Belley Laciék, akik hősként küzdötték végig a versenyt. Előbb a nagyfelhúzójuk szakadt el, amit a vízen (!) megszereltek, Zsombi közreműködésével, aki motorossal vitt nekik egy akkus fúrót, majd a következő futamban egy befújásban elhagyta magát az árbocuk.

A motorosok ekkor már sorra hozták ki a lasereseket, majd az op-sokat utolsónak, vontán. A szél alig egy-másfél órát engedett ezen a szombaton, de ki így, ki úgy fülig érő szájjal jött ki a kikötőbe. Este volt miről sztorizni az Agéárdi Pálinkafőzde éttermében, ahol egy jó kis szeszben fürdetett csülökkel csillapítottuk az addig elfeledett éhünket, némi bodzaszörppel, a németek borral öblítve azt.

Vasárnapra is etrveztünk még két futamot, de este azzal váltunk el a dübörgő szélben az YKA kapujában egymástól, hogy majd reggel eldöntjük mi legyen. Az április hideg hajnallal és erős széllel érkezett, így reggel 9 tájban nekiálltunk kidaruzni a német és soztrák hajókat. Majdnem novemberi hidegben pakolásztunk a kikötőben. Gyors díjkiosztó – a várakozásoknak megfelelően a Huber családhoz került az a kupa, Alfons és Christi vihette haza az első magyar kzv verseny kupáját, egy osztrák páros végzett a második helyen, és Belley Laci, Gombár Zoli a harmadikon. Az igazság az, hogy nehezen váltunk el egymástól, a hajóktól, a víztől.

1 hozzászólás

  • By zsofi, 2012. április 12. csütörtök @ 20:37

    Hangulatos volt, ahogy a vándormadarak megszállták a kikötőt, majd a tavat. A résztvevők lelkesedését még a nagy szél sem tudta letörni, bár a tervezettnél kevesebbet lehettünk vizen, így a „viharmadarak” sorban visszaszállingózni kényszerültek a védett kikötőbe.

    Jó volt kipróbálni milyen is nagy szélben vitorlázni, de mégis azzal a tudattal, hogy körülöttünk jönnek-mennek a motorosok és segítenek ha kell.

    Shanti szépen helytállt, magabiztosan törte magának az utat az egyre nagyobb hullámok között. Elismerésem Richárdnak, aki ügyesen, biztonságosan kormányzott, ejtett, engedett a grószon, hogy a nagy szélre és a befújásokra reagáljon. Miután felhúztam a génuát már nekem is kellett izmoskodni, valóban a klemmet nem használtam, de így jobban tudtam reagálni a befújásokra. Amíg tudtunk kitartottunk, de a megfelelő pillanatban magunk mögött hagytuk a versenypályát. Jókor és jól döntöttünk.

    Tényleg óriási volt, remélem jön a folytatás 🙂

Egyéb linkek ehhez a bejegyzéshez:

RSS feed for comments on this post. TrackBack URI

Leave a comment

Önnek be kell jelentkeznie ahhoz, hogy kommentelhessen.

Impresszum