Csusza, csomók, sérülések

A hétvégén súlyos kérdések györötrték kis csapatunkat: vajon tart-e a takács, miért kötöttem a spilift csigája alá egy mariskanénicsomót a két szárat egybefogva, eljutunk-e a Szunyogszigetig az éhhalál előtt, nyitva lesz még a Petrocelli, visszajutunk-e széllel a kikötőbe, és végül hány kiló Zsófi? 😀

Szombatra nem sok jkót ígért a meteorológia, de ez minket általában nem igen zavar. Ha eldöntjük, hogy megyünk, hát megyünk. A hivatalos indoklás szerint, a kis szélben egyébként is jobb lesz kipróbálni a spit. Nos a golyó nem volt fenn, de erről később.

Amikor megérkeztünk, Bence vezetésével egy maroknyi gyerekcsapat készülődött vízreszállni. András jelezte, hogy szép időnk lesz. Igaza volt. Délelőtt inkább csak sütött, délutánra érkezett némi szelecske. A napot szereléssel kezdtük. A Gábortól egyelőre kipróbálásra kapott, ismeretlen méretű, ám majdnem új spinnakerhez kellett mindenfélét kötni, fúrni farigcsálni. Először is kipakoltunk az orrdeckből, ahol az elmúlt hetekben komoly mennyiségű cuccot halmoztunk fel. Kiraktuk a stégre a vitorlákat, mentőmellényeket, köteleket, és Ferivel letelepedtünk a spi fordítócsigákat, és a spi kapcsait megkötözni. Azzal kezdtük a dolgot, hogy miközben az egyik fordítócsigát bontogattam, gondoltam a hajóskéssel vágom át a gyorsszorítót, ami a kartonhoz fogja. Természetesen a kés megugrott, és a nagyújjam körömágyát sikerült bevágni alaposan. A véres kést eldobva, Zsófi kíséretében ballagtunk el a klubházba némi kötszerért. Lüktetett, de igazából nem volt vészes. Visszatértünk, tovább kötözgettünk, valamivelvatosabban. Zsófi közben a cockpit-et súrolta. Neki a kefe sértette fel a kezét…

A spifordító csigákat, egy kötélhurokkal erősítettük a hátsó bikákhoz, a hurkot takáccsal kötöttem. Feri jelezte, hogy nem bízik ebben a csomóban, és ezt fenntartotta annak ellenére, hogy úgy tűnik tartanak 🙂 felkerült a spialba omegája, majd a lift kötélfogóját próbáltuk volna ki, amikor rémes felmismerést tettem… A lift fordítócsigája alatt úgy 20-30 centivel egy csomó éktelenkedett, a két szárra kötve, vagyis egy hurokban volt a csiga. Az csomó a decktől úgy 3 méter magasságban volt. Épp olyan magasan, hogy a baum legmagasabb állásában, ha ráálltam, csak újjheggyel értem el, kikötni esélyem sem volt. Eltökéltek voltunk, hogy az árbocot pedig nem szedjük le, mert az megvolt az előző hétvégén, amikor hárman gyorsan és ügyesen levettük, felraktuk a spifelhúzó csigát, és visszaállítottuk. Az egész nem volt több fél óránál, de megismételni nem volt kedvünk. Elkezdődött a küzdelem, mialatt Feri a spicsattokat kötözgette és 10 perceknként felvette, hogy felállna ő a baumra, hátha magasabb… A baumot azonban csak egy hatos csavar tartja, és úgy gondoltam ne terheljük túl 🙂 – bocs Feri. Az aggodalmam nem volt alaptalan, ez délután derült ki, amikor végül is Feri felállt a baumnyakra, amitől a csavar vészesen hajlani kezdett, úgyhogy azonmód le is ugrott… Node akkor m legyen? A csomóbontóval sikerült az egyik szárat meglazítani, de nem tudtunk vele semmit kezdeni. Felmerült, hogy döntsük meg a hajót, hjiába. Gondoltam álljunk a szervízmólóhoz, majd ott felmászunk valamire… Végüól hagytuk az egészet azzal, hogy majd ha délután visszatértünk, akkor megoldjuk, hiszen úgy is olyan összevissza a szél, hogy nem kísérletezünk a spivel.

A helyünkön viszont épp hátszélben álltunk, ezért befűztük gyorsan a spischottokat, és felhúztuk a golyót, mert a spibaumnak még fel kellett tenniaz árbocra a veretét. Természetesen a szél elkezdett beerősödni és forgolódni, de azért az látszott, hogy a golyó jól kiáll, illik a Shanti méretéhez, a fordítócsigák hátul jó helyen vannak…. A spi a szomsuédok érdeklődését is felkeltette, de gyorsan lemondtak róla, mondván ez nagyon bonyolult. Hát van némi igazuk, de mi nem adjuk fel! 🙂 A spibaum veretét  gyorsan felszegecseltem, elpakoltunk. Már egy óra volt. Meg is éheztünk, de úgy gondoltuk mégsem megyünk kocsival ebédelni, ha már vitorlázni jöttünk, hiába nincs szinte semmi szél.

Áteveztünk hát a mögöttünk álló sorba – ami mellesleg még szinte teljesen üres, ott álltak tavaly a zugvogelek. A szokásos helyen, ahol délies szelekben szoktunk lelógtunk, felhúztuk a grszt, a szél persze fordult, de Zsófi magabiztos kézzel kikormányozta a Shantit a marinából. Nyomban a Vaskapu felé vettük az irányt. Előbb fél, majd háromnegyed szélben haladtunk, majd felraktuk pillangóra a kitámasztót a génuához. Meg is lódultunk, de nem tudni mitől, mert érzésre szélcsend volt. Sebaj, haladtunk az átjáró felé. A nádas mögött, mintha élénkebb lett volna, legalábbis foltokban egészen jól fújt. Néhány fordulóval a szúnyogszigeti bejáróhoz manpővereztünk, volt közben ácsorgás, napozás, de kevéssel több, mint háromnegyed óra alatt odaértünk. Még félszélben hajóztunk be a nádszorosba, de hamar elment a szél, úgyhogy lehúztuk a nagyvásznat és Ferivel eveztünk, szinte végig. A végefelé egy kis bríz a génuával rásegített, de kenyérgőzzel jutottunk a kikötőhelyre.

A csarda szokásosan tele volt. Akadt azért asztal, de sakkozni kellett, hogy árnyékban üljünk, a nap elég, ha a decken tűz. Húsleves, túróscsusza volt a menü. Rendben volt mindkettő. Feri felnőtt adagot evett, mi Zsófival egy felet feleztünk meg 🙂

Kifelé a kikötőből nagy mázlink volt. Negyed-félszélben eyg takkon vitte ki a Shantit Zsófi a szoroson, ügyesen reagálva a szél legkisebb irányváltásaira is. Odakint aztán elkezdődött a matekozás. Szeles foltok, és lavórok közt manővereztünk. A sétahajó segtett rátalálni a kijáratra, amit kerestünk. Előtte élénkülés, benn a szorosban, a Vaskapuban leállás, majd épp szembevágott. Folamatosa fordulókkal végül kijutottunk, kis himbálódzás után, jött egy egész atrtós élénkülés. A VVSI felé, félszélben futtattuk a hajót, aztán fordultunk, vissza a nádas felé, és megint  partnak, és megint a nádasnak. Ez a játék ment gyakorlatilag egész délután. Közben a popstrandon valami rockkoncert féle kezdődött, ami kissé rontotta a csendes koraesti hangulatot. Gárdony felé menet fogalmazódott meg az ötlet, kikötünk és eszünk egy jégkrémet a Petrocelliben. Ehhez azért forgolódnunk kellett. Kiszúrtuk a Mikka vitorláit Velence irányából, a nádas fölött. Hasonlóan járt a szél arra is, hol meglódultak, hol meg szinte álltak. Náhány forduló és halz után, egyenesen a gárdonyi kikötő felé tudtunk tartani. Megint szembesülnünk kellett vele, hogy a Velence-tavi kikötők mennyire nincsenek felkészülve a vitorlás turizmusra. Vasak, beton elemek, mindenütt ezek fogadnak. Lehet, hogy a Shanti törékeny, finom teste miatt tűnnek veszélyesnek ezek, de szerintem megérné néhány fa elemmel kialakítani néhány helyet, hogy a kishajók is ki tudjanak kötni, ne csak a sétahajók.

A jégkrémválaszték kissé szűkösebb volt, de találtunk azért erre a délutánra alkalmasat. Üldögéltünk a mólón, és néztünk a vizet. A tó közben elcsendesedett. Hajók már nem voltak vízen, hiszen hat óra is elmúlt, mikor Gárdonyban elrúgtuk a partot. Visszafelé csendes, halvány széllel úsztunk. Volt még néhány forduló, de semmi különleges. Békés hajózás volt.

A kikötőöbölben még volt némi cirkálás, főleg mert nem tudtuk eldönteni, hogy a szervízmóló mellé álljuunk, hogy ismét megpróbáljuk leszedni az általam a liftcsiga alá kötött csomót, vagy valami más megoldást keressünk. Végül a helyünk mögött álltunk be egy boxba. ISmét megpróbáltuk eldönteni a hajót, de ez nem volt eredményes. Ekkor állt fel Feri a baumnyakra, majd visszaeveztünk a helyünkre, és folytattuk a megoldáskeresést. Ismét megkíséreltük a döntést, a grószfelhúzóval. Az árbocvég durván meghajlott, ijesztően nézett ki, féltem, hogy el is törik, de a hajó nem dőlt. Az árbocot leszedni továbbra sem akartuk. Feri felbodta,valaki üljön, vagy álljon fel a vállára. Ekkor hangzott el a kérdés, a tanakodás közben, hogy ugyanis “Zsófi te hány kiló vagy?” 🙂 Végül Zsófi oldotta meg a helyzetet. Úgy negyed órán át birkózott a csomóval, a baumnyakon, és néha az árbocot markoló kezünkön állva, míg végül sikeürlt kiszabadítania az egyik szálat. Már csak le kellett húzni a megmaradt fél csomót, és idelent kikötni. Zsófi lábán a vantnik hagytak kék, lila, zöld nyomokat, emlékeztetve az én hülyeségemre, és az ő elszántságára még egy ideig. Sajnálom! Köszönöm! Jövök egy raklap jégkrémmel 🙂

Elmúlt nyolc is, mire elindultunk a kikötőből. Békés este volt. Elfáradtunk, lesérültünk. Kinek itt, kinek ott fájt, de azért mégiscsak…. vitorlázni muszáj. Nem azért, amiért a rómaiaknak muszáj volt, nem az életünk a tét, a város élelmezése. Hanem azért, mert… Hát nem is tudom miért, de muszáj 🙂

1 hozzászólás

  • By zsofi, 2012. május 28. hétfő @ 13:28

    Izgalmas nap volt 🙂 A Petrocellihez jutás is tartogatott izgalmakat, ugyanis a forgolódós szélben nehéz volt a fiúknak megtalálni a “fagyitakkot”, vagyis ami közelebb visz minket a megérdemelt jégkrémhez 🙂
    Összegezve: a takács tartósnak bizonyul, nem merem kijelenteni de talán-talán több kötél nem kell a hajóra, így nem kell a jövőben mindenféle helyekre csomókat kötni…. ugye? 🙂 Szúnyogszigetre, Petrocellibe és végül a kikötőbe is eljutottunk, a lemenő Nap fényében a csomótól is megszabadultunk 🙂 a többi maradjon továbbra is titok 🙂 Azért a sérülések nem vették el a kedvünket, mert azóta újra ültünk hajóban 🙂

Egyéb linkek ehhez a bejegyzéshez:

RSS feed for comments on this post. TrackBack URI

Leave a comment

Önnek be kell jelentkeznie ahhoz, hogy kommentelhessen.

Impresszum