A béke szigete

Amikor az ember egy széltelen nap után hazafelé tart, hajlamos elgondolkodni azon: miért? Miért az olykor négy-öt órás autózás, a koránkelés, az üzemanyagra költött pénz, és az energia. A válasz ilyenkor is nagyon világos, még akkor is, ha az olajos vízen billegve ez olykor feledésbe is merül néhány pillanatra, mert amikor a hajó, bármilyen lassan is, de megmozdul és úszni kezd, ott megszűnik minden, ami a part, é ami a szárazföld és ami mozdulatlan és elkezdődik egy ősrégi játék a természettel. A különbség csupán annyi a széltelen és szeles napok között, hogy van, amikor ennek a világnak a határai kicsit elmosódnak.

Két hete pénteken is így volt. Nem sokkal egy óra után indultunk Budafokról. Mindketten nagyon rákészültünk, és nagyon erősen akartuk. Talán ez volt a gond. Ki tudja. Mindenesetre, már akkor sem volt igazán szél, amikor a kikötőbe értünk. Különöse, de a nap részletei amúgy elmosódtak. Az elszántságunkra emlékszem, és arra is, hogy voltak szélcsíkok a vízen Gárdony felé. Timu is így látta ezt, mert az öreg fa madárral előttünk húzott ki a kikötőből. Egész jó kis szélben futottunk ki mi is, az új grósszal, ami a szélcsendben is mozgatni képes a Shantit. Zsófi vitte ki a hajót, mint rendesen, könnyű kézzel irányította a hajót, ügyesen határozottan, de egyetlen felesleges mozdulatot sem tett, ami lassíthatná a testet. Gárdonynak vettük az irányt, már nem is emléksztem milyen szélben. Úgy döntöttünk most kipróbáljuk a spinnakert, a máér egyszer ilyen békés a helyzet.

Ahogy a nádas takarásából kiértünk, jött egy kis frissülés, szépen megindultunk, ahogyan iylenkor lenni szokott. Hamar, nagyon hamar Gárdonyhoz értünk, ahol egyre csak gyengült. Sebaj gondoltuk, húzzuk fel a golyót, nézzük mit mutat. Befűztem a schottokat, felraktam a baumoját, beakasztottam a liftet, a spialbát, majd felhúztuk a selymet, amivel kezdetét vette egy ki tudja már meddig tartó – fél óra volt, vagy csak néhány perce – kínlódás. A könnyű anyag sem nagyon akart megtelni széllel, többször körbe-körbe fordultunk a sima vízen. Magunkra is maradtunk, Timuék valószínűleg még az eutolsó szélcsíkkal kihúztak a kikötőbe, pedig fent voltak egészen az északi partnál a tisztás másik oldalán. Próbáltuk szelet varázsolni a spibe, de aztán feladtuk, inkbáb leszedtük és az alapvitorlázattal igyekeztünk visszafelé. Megtettünk mindent, amit ilyenkor lehet, leebe ültünk, kiengedtük a schotokat, az albát. Haladtunk egy-másfél csomóval. Aztán volt, hogy evezni kellett, mert álltunk a tükrön. Így ment ez, ki tudja meddig. Közben többször fohászkodtunk némi szélért, és olykor klaptunk is egy-egy frissülést. Azt hiszem egy ilyen szélcsíknak megörülve még azt is megengedtük magunknak, hogy elcsússzunk a kikötőbejárat előtt, át a VVSI oldalára, ahonnan aztán megint csak evezve jutottunk vissza a marina elé. Zsófi türelmesen viselte, én kevésbbé, amire nem vagyok büszke, mert volt azért már részünk nagy ácsorgásan. Elég csak a 2011-es Kékszalagra gondolni, amikor Füredről 7 óra alatt értünk Kenesére. Azt jobban viseltem. Nem emlékszem pontosan hogyan jutottunk a helyünkre, de arra igen, hogy gyorsan leszereltünk, leponyváztunk, átöltöztünk, és úsztunk egyet. Ezen a pénteken ez volt a legjobb dolog, ami történt.

Mindez mennyire más megvilágításba került kevesebb, mint egy héttel később, amikor egy csütörtök délután megérkeztünk a kikötőbe, ahol remek északi szél fogadott, és napsütés és meleg. Sportos szél, amilyenre vágyik az ember úgy általában. Gyorsan öltöztünk, és ponyváztunk, és irány a víz. A Shanti középszélben érzi legjobban magát. Olyan jó kis szelünk volt, hogy az új verseny grószt soknak is éreztüjk. Nem volt kedvünk harcolni, ezért visszamentünk a kikötőbe az első gárdonyi forduló után, és felhúztuk a nehézkesebb, túra vásznat. Azzal is gyönyörűen fogtuk az 5 csomós tempót. Az volt az eredeti terv, hogy haóval megyünk a Petrocellibe ebédelni, de úgy gondoltuk, ha már kimegyünk vitorlát cserélni, guruljunk át inkább kocsival. Így volt, de mert a halra várni keleltt volna fél órát, kitaláltuk, visszajövünk hajóval kajálni. Visszamentünk a kikötőbe, vitorlák fel, simán kihajóztunk, és percek múlva a gárdonyi mólónál voltunk. Nemerég már megálltunk itt jégkrámezni, tudtuk nem könnyű kikötni. Erős szél volt, hullámos víz, és mindenütt vas és beton. Elég barátságtalan móló. Kétszer futottunk rá, ajd feladtuk, mert félő volt, hogy a Shanti megsérülhet, így nem volt más választásunk, mint visszatérni az YKA-ba, ahonnan ismét autóval mentünk halazni. Aztán vissza, és ami végképp példátlan, harmadszor is kifutottunk. Még mindig remek szélben, ráérősen 🙂 Emlékszem milyen nyugodt volt mindnen. Csendes a kikötő, a tópart, a víz. Alig volt néhány kishajó kint. Nem jártak a sétahajók sem. Amikor kikötöttünk, már nyugat felé járt a nap. Fel-felmerült ugyan az előző péntek, de az emléke elhalványult ezen a tökéletes koraestén, amikor minden olyan nagyon egyben volt, hajó, ember és természet. Ahogyan annak lenni kellene egy tökéletes világban, ami nem létezik. De vannak pillanatok, amikor összeáll a kép. Amikor a vésznak megfeszülnek, de nem erőszakosan, nem valamiféle küzdelemtől, vagy kényszerből. Egyszerűen csak megtelnek széllel, és hirtelen könyű lesz minden, mintha szűnne a surlódás, a gravitáció és a rendszer már-már a tökéletesség látszatát kelti. Az ember felnéz a széljelző szálakra, és azt látja, játékosan kapaszkodnak a vászon szélbe, mint afféle stopposok a szélben. A kék égből egy gyönyörű ívet kanyarít ki a dacron. A lakkon csillog a vízpermet. Ez ugyanaz a világ, mint amikor nem ficánkolnak a széljelző szálak és csak a nap csillog a decken. Ez volt a lecken ezen a két napon, felismerni mennyire ugyanaz, ami pedig olyan nagyon különbözőnek látszik. A Shanti így is, úgy is a béke szigete 🙂

1 hozzászólás

  • By zsofi, 2012. június 26. kedd @ 18:43

    Miért? Ilyennek is lennie kell. Dolgozunk egész héten, hogy aztán szombaton minden problémát és nehézséget amit az élet a héten elénk állított hamar elfelejtsünk és hogy ezeket felváltsák egészen más gondolatok, mint hogy honnan fúj a szél? hol ebédeljünk? kipróbáljuk-e a horgonyt? mikor kerül fel az osztályjelzés? 🙂
    De van amikor nem fúj a szél, bármennyire is szeretnénk. Ilyenkor csendben mérgelődünk, majd félhangosan, hogy korán keltünk, utazunk de érdemben nem tudunk vitorlázni. Így jártunk múltkor is. Példátlan, hogy Gárdonyból félútig evezzünk, de aztán Richárd fohásza meghallgattatott és mielőtt kikötöttünk volt lehetőségünk párat fordulni. 🙂
    Aztán jött a csütörtök délutáni vitorlázás, igazi hétköznapi vitorlázás és láss csodát még a szél is fújt. Talán tetszett neki, hogy ebben a szokatlan időben a vizen talált minket 🙂
    Kihívások persze most is akadtak, nincs mit tenni, a szél az úr, aki vagy mellénk szegődik és tanít vagy kicsit barátságtalanul nehezíti a dolgunkat, talán így figyelmeztetve, hogy mennyire tehetetlenek vagyunk vele szemben.

Egyéb linkek ehhez a bejegyzéshez:

RSS feed for comments on this post. TrackBack URI

Leave a comment

Önnek be kell jelentkeznie ahhoz, hogy kommentelhessen.

Impresszum